Az ókori magas kultúrákban – amibe a sztyeppei civilizáció népei, köztük az őseink is beletartoztak – az étkezés az uralkodó vallási világkép szerves részét képezte. Az ételáldozat és maga a főzés egyben szertartás is volt, s a makro- és mikrovilág egységén kívül az Isten, illetve Isten különböző aspektusainak, részeinek (alapelemek, embernél magasabb státuszú szellemi lények, eltávozott ősök stb.) tiszteletét is szimbolizálta.

Minden népnek van nemzeti konyhája, ami magán viseli az adott nép – esetünkben a magyarság – étkezési szokásokban és ételekben kifejezett szellemi-kulturális és anyagi jellegzetességeit. Nem meglepő, hogy e téren is a magyarság nem a finnugor nyelvűnek nevezett népekkel, hanem Közép- és Belső-Ázsia lakóival mutatnak közeli rokonságot.

Részletes feljegyzések őseink, a szkíták, a hunok és az avarok konyhaművészetéről nem maradtak fent. Ám szerencsére az utóbbi évtizedek régészeti eredményei, valamint a végre – legalább is részben – magyarra lefordított kínai forrásoknak és az ezek nyomán elindult magyar őstörténet- és ősvalláskutatásnak hála, az ősmagyar ételkultúráról is egyre többet tudunk. Ezek szerint a hun konyha valószínűsíthető ételei a következők voltak:
–    levesek, hosszú és rövid levű főtt, kásaszerű gabona és párolt ételek;
–    töltött húsok, töltött tészták, töltött zöldségek;
–    nyárson, roston, kemencében sült húsok;
–    lapos, lepényszerű kenyerek; tészták (főleg töltött és tarhonyaszerű tészták);
–    zöldségek (vöröshagyma, fokhagyma, sárga- és fehérrépa, káposzta);
–    tejtermékek (túró, vaj, tejföl, joghurt, sajt és persze kumisz).

A húsokat szárítással, füstöléssel és sózással, a zöldségeket és gyümölcsöket szárítással és tejsavas erjesztéssel (savanyítással) tartósították.

Italként tejet, kefir szerű italokat, mézzel ízesített gyümölcslé alapú italokat, kumiszt, árpasört és bort fogyasztottak (ez utóbbit általában csak ünnepélyes alkalmakkor).

A magyar konyhaművészet alapanyagi egyben a három világot is szimbolizálták. A felső világhoz tartoztak a gyümölcsök, (fán, bokron lévő) virágok, ehető levelek és a méz; a földi világhoz a kalászosok, a leveles növények, füvek, (földfelszíni) virágok és gombák; míg az alsóhoz a hagyma, a répa, a torma, az ehető gyökerek és gumók.

Árpád népe a juhot, a marhát, a halat és a vadhúst kedvelte leginkább. Ételeik jellegzetes növény-hozzávalója a gabonán kívül a hagyma (vöröshagyma és fokhagyma egyaránt), a torma, a káposzta volt. Szerették a gombákat is, a fűszernövények közül a bors, a tárkony, a kakukkfű volt kivételezett szerepben, de emellett használtak étel- és italízesítőként citromfüvet, turbolyát, köményt, ánizst, koriandert, gyömbért, fahéjat, szegfűszeget és sáfrányt is.

A tejtermékek a 9. század végi honfoglalás időszakában is döntő szerepet játszottak őseink étkezésében, amiről már a kortárs történetírók is beszámoltak. A „kalandozó” hadjáratok alatt a harcosok tejport és húsport vittek magukkal, amikből könnyen készíthettek tápláló ételt és italt.

A szakácsok szívüket-lelküket beleadták munkájukba, ami a már említett szakrális vonatkozások mellett természetesen a társadalmi együttélés fontosságát és közös identitást is szimbolizálta. Íz harmóniára törekedtek, s az öt alapíz (édes, savanyú, sós, keserű és csípős) harmonikus keveréke volt a cél. Főleg bográcsban szabad levegőn főztek, így bármelyik alapelem-verziót (a négyest – föld, víz, tűz, levegő – vagy az ötöst – fa, föld, víz, tűz, fém – vesszük figyelembe, mindegyik ősprincípium egyszerre volt jelen.

Őseink tudatosan étkeztek, s e tudatosság visszahozására manapság is nagy szükség lenne. Tegyünk róla!