- ajánlotta anyám egyszer régen.
 -Amint majd egyre idősebb leszel, úgy lesznek számodra egyre fontosabbak.
Bármennyire is szereted a férjedet és gyermekeidet, a barátnőidre mindig
szükséged lesz.....

Ne halogasd, hogy találkozzál velük és együtt elmenjetek valahová...
Szánj rájuk időt, és mindig emlékezzél meg róluk...
Ők nem csupán a barátaid....

Egyszerre a testvéreid és leányaid is... -mondta anyám.
Milyen furcsa tanács. Hisz akkoriban mentem csak férjhez.
"Férjes asszony vagyok, nem pedig kislány, akinek a barátnői a  legfontosabbak." Azt gondoltam, hogy ezután már csak a férjemnek fogom áldozni magam, ez lesz az egyetlen dolog, ami kitölti majd az életemet.
Aztán ahogy teltek az évek, megszületett és meg nem született gyermekekkel, elvált férjekkel, lecserélt szeretőkkel, egyre inkább megértettem, miről is beszélt az anyám.

 Az idő múlik....
 Az élet megy tovább...
 A távolságok elválasztanak...
 A szerelem fellángol... aztán pislákolni kezd....
 A szívek meg összetörnek...
 A férjek elvannak otthon valahol....
 Más esetben a házasságnak a bíróság vet véget...
 A szeretők jönnek és mennek...
 A férfiak megígérik, hogy majd felhívnak, aztán várhatod...
 A munka is örökké változó...
 Eltávozik mellőlünk anyánk és apánk...
 Elköltöznek a szomszédok...
 De a barátnők megmaradnak...
 Mindaddig, míg akarjuk, ott vannak nekünk...

Mindegy, hogy hány év telt el és hány kilométerre nőtt a távolság...
Egy barátnő soha nem lehet elérhetetlen messzeségben a számunkra, ha szükségünk van rá...
Részese az életünknek, közelről vagy távolról...