És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, melyet kivett vala az emberből, asszonnyá…
Ter.2,22
Szerelem, örök vágy, örök sóvárgás. Mióta világ a világ, kísér bennünket ez az érzés, a teljesség, a kiegészülés felé. Olthatatlan szomjunk vezérel, hogy megtaláljuk rég elhagyott kedvesünket és általa megtaláljuk önmagunk elveszített felét, s így ráleljünk a kerek egészre. Tartozni valakihez, fontosnak lenni!

Miért van bennünk ez az érzet, miért nem érezzük magunkat jól egyedül a bőrünkben? Vajon honnan ez a vágy, ez az örökös kutatás, keresés? Vajon tényleg kiegészülünk szerelmünkkel?
A reinkarnáció, mint olyan, mint vélekedik erről a kérdésről?
Miért fontos ez, a lélekvándorlás szemszögéből?
Ezek a kérdések és maga a témakör nagyon izgalmas, sok elképzelést rejt magában. Mindannyian úgy gondoljuk /már amelykőnkben felmerül ez a kérdés /, hogy van egy párunk, szerelmünk, akinek a megtalálásával az életünk egy csapásra, harmonikus és boldog lesz!
Honnan van bennünk ez a biztos tudat?
Vajon tényleg ilyen egyszerű a boldog párkapcsolat?
Nem kell egyebet tennünk csak megkeresnünk őt?
Igaz, ez sem egy kis feladat. De nem ám!

A legtöbb szentiratban azt olvashatjuk, hogy Isten hímnősként azaz androgünek teremtette az „embert”. Nem véletlen, hogy az embert idézőjelben írtuk, ugyanis az embert sokak feltételezése szerint kétneműnek teremtetett!  Azaz a férfi önmagában nem „ember” mint ahogyan a nő sem az, ketten egységet alkotva EMBEREK.

Másik érdekesség, hogy Isten az embert saját képmására alkotta! Azaz vegyük például Ádámot. Az Úr Isten saját képmására teremtette őt, azaz egy hímnős lényt teremtett. Csak később hozza létre Évát Ádámból.  A kezdet kezdetén az ember kettős neműnek teremtetett.
Ezt olvassuk a Bibliában, az Upanisádokban különböző teremtésmítoszokban.

A kezdet kezdetén, amikor a lelkek létrejöttek, nem voltak sem hím-, sem nőneműek, hanem mindkettő egy teljes egész.
( Edgar Cayce Alvó próféta)

Saját képmására teremtette, ezt olvashatjuk tehát a szentiratokban. Ezen érdemes elgondolkodnunk! Ha ez valóban így történt, akkor mondhatjuk-e azt, hogy a teremtő sem nem férfi sem nem nő?
Sok nép hiedelme szerint Istenük nemtelen, vagy kettős nemű volt.
További kérdések is felmerülnek ezzel a testet öltéssel kapcsolatban.
Egy test két lélek, vagy egy test és egy lélek volt jelen ebben a teremtményben?
Nézzük meg az első variációt:
Egy test két lélek.
Miért lehet igaz ez?
Azért mert abban, hogy a lélek nem születik nem hal meg, nem keletkezik és mindöröktől fogva létező, egyedüli és oszthatatlan, minden vallás megegyezik. Tehát a lélek nem szaporodik és sohasem hal meg!

Vegyük figyelembe azt is, hogy sok természeti nép, a lelket, ami az emberben lakozik, kettős természetűnek gondolta. Vajon ez ugyan az a feltevés, vagy ez másik tőről fakad? Milyen alapokra helyezik ők ezeket az elképzeléseket?   /Erről már olvastunk az előző fejezetekben./
Amikor lélekként először megtestesültünk az Úr segedelme által, egyneműek voltunk. Az így létrehozott testünkben két lélek lakozott. Azaz mi és még valaki, mondjuk a lélek párunk. Amikor szétváltunk akkor, nővé és férfivá lettünk. Egyikünk férfivá, másikunk nővé.
Igen ám, de Istennek mi volt a célja azzal, hogy egy testbe két lelket rakott?
Mi volt ennek az oka? Miért teremthetett minket ilyennek?
A teremtő saját képmására teremtett bennünket, akkor neki is két lelke van?
Ez lehet az ok vagy valami más?

Vajon a lelkünk tényleg oszthatatlan?
Feltételezhetjük-e, hogy egy testben levő, egyetlen lelkünk a kettéválasztás során kettéhasadt?
Történhet-e ilyen?
Pál apostol így ír a Korinthusibeliekhez első levelében:

Ahogyan Isten önmagából szabadon bocsátotta a teljes lelkeket, úgy minden egyes lélek önmaga kettéosztásával szabadon bocsátott egy másik lelket...
(11,12)

Mégis megtörténhet az amit, lehetetlennek gondoltunk? Eddig azt láttuk, hogy a lélek oszthatatlan egész, most mégis kettévált. Egyszer legalábbis megtörtént, megtörténhetett. A fönti idézetben olvashattunk erről, ezt meséli el nekünk Pál apostol.
A szétválasztásnál, elengedtük lelkünk felét. „Egy” lelkünk volt mely kettéhasadt, ebben a folyamatban.  Ez akkor a magyarázat arra az örökös sóvárgásra, mély vágyakozásra, amit párunk keresésekor érzünk? Ez hajt bennünket?

Részlet: Az életek vándora című könyvből