Tehát a tél rejtett kincseinél tartottunk, amelyek az egyre melegedő földi légtérnek köszönhetően, tény, külsőre már nem azonosak évtizedekkel ezelőtti minőségeikhez. Igen, ezt sokan hiányoljuk és gyakran hallani azt is, hogy a csudába a téllel, nem olyan, mint volt. És kitől, mitől változott vajon meg? Talán úgy döntött hirtelen, hogy egyszer csak másképp üzemel majd?

Elfelejtjük, hogy önnön kiaknázó emberi igényünk az, ami a behatásokat irányítja. Tehát amikor vádlón kesergünk a természet irányába, előbb gondoljuk végig, alapos emberi önismerettel: mi az oka mindennek? Talán az emberiség mohósága? Visszaélésünk az adott javakkal? És igen, az is bánatot okozhat, hogy az ipari méretű környezeti hatásokkal szemben, úgy érezzük, nem tudunk mit kezdeni. Pedig a magunk kis egyéni életterében, otthonában, munkahelyi közegében – a visszafogott tél megbecsülésével és tiszteletével - mégis korrigálhatunk némileg azon, ami talán még nem visszafordíthatatlan. Ha takarékosabbak, megfontoltabbak vagyunk és ezt a példát adjuk tovább másoknak is. Hiszen a sok kicsi – mindig sokra mehet. Rajtunk is múlik…- és ha megtettük, amit tehetünk, már lelki békénkért is tettünk valamit, nyugalmunk és kiegyensúlyozottságunk ezáltal is erősödhetett némileg. Mert másokért ugyan nem, de magunkért mindig felelhetünk.

De visszatérve a tél eredendő meséihez… - a FEHÉR hó, maga a tél védjegye. Az újrakezdést megelőző tiszta lap... – a még terítetlen asztal várakozó, tiszta damasztja. A fehér, ami ha fény, nem is nevezhető színnek, hanem a szivárvány összetevőinek együttrezgő teljessége... - és ez így, a valódi semmit, a feketét, ami csupán a fény hiánya, önnön jelenlétével már kizárja.
Elrejt, elfed, de nem tétlen… - ugyan nem látható a télben az elhaló rossz, mert mélyébe zárja azt is, aminek már nem kell kihajtania többé. Képes befagyasztani a haragot, a sürgető türelmetlenséget, csak békés csendben vár, kivár, emészt. Ahogy lelkünk rétegeiben is ott rejlik minden, ebben a hidegben, mélyen és legalul, ami majd ha felenged, számunkra is megmutathatja, vajon lelkünk magtárából tavaszra, idén mi és miként fog végül kikelni. A tél a tervezések, a józan és hűvös átgondolások ideje is. Lelassulva, nem hivalkodva, nem kapkodva, indulatoktól mentesen, méltóságteljes nyugalomban, higgadtságban ki-belélegezve. Kell ez nekünk? Igen... - de miért is?
Mert ha nincs megfontolt, alapos, letisztított tervünk, mire építünk egész évben? Mi ad majd biztonságot és stabilitást ahhoz, hogy ez évi építményünk megálljon önmaga lábán, hogy azon az úton járjunk, ami a sajátunk? Térkép készülhet így az év első szakaszában – akár nyári önmagunkhoz…– még időben, előrelátóan és megfontoltan.  

Nos, a készletünk immár így, még gazdagabbá lett... - energiákat hoztunk át tavalyról, spóroltunk az elfogadás révén, újabbakat építettünk be, belső lelki munkáink által. Edzettünk egy jót, ami mentális izomrostjainkat feszesítette, tehát befektetésünk nem veszett el, csak átalakult. Megtartó energiákká, tartássá, példaértékké, amelyekkel nyugalomban várhatjuk minden új közeli ébredését.

És ha már lelki, gondolati készletünk tárházát zömében feltöltöttük, még mindig módunkban áll, további tápláló élményeket megélni. Hiszen a fizikai síkon is, megannyi szépség és kellem karnyújtásnyira csak arra vár, hogy érzeteinket bőséggel szolgálja. A dolgunk annyi, hogy észrevegyük a mégis tápláló pillanatokat, helyzeteket, és beengedjük, megéljük azokat.
Gondoljunk a télen is elérhető gyümölcsök napfényt konzerváló lédús ízeire, habos kakaók gyermekkori hangulataira, fűszeres forralt borok melengető illataira, tea- és kávéházak meghitt zugaira, ahová boldogan bekucorodhatunk, ha elgémberedett ujjaink egy kis enyhülésre vágynak. „Barlangjaink” lehetnek kellemesek, ellátogathatunk csendes múzeumokba, érdekes előadásokra, a szoba melege most alkalmas arra, hogy írjunk, olvassunk, kreatívan alkossunk és ahogy lelkünkben, kapcsolatainkban, úgy rendet rakhatunk akár fiókjaink, polcaink, szekrényeink mélyén is – mert az időszak efelé terel, ehhez ad hátteret leginkább.

És ha fényre vágyunk, akkor mégis kisétálhatunk, szemlélődhetünk, levegőzhetünk, ami úgy jár át bennünket ilyenkor, hogy még a zsigereinket is kiszellőzteti.  Ilyenkor kedvünk szerint, hatalmas gyapjú sálakkal, puha pulóverekkel, erős talpú bakancsokkal, bundás kesztyűkkel is köthetünk szövetséget, amiként tüzes vörösökkel, izzó, narancs árnyalatokkal, bebugyoláló bordókkal és méla barnákkal fűthetjük magunkat. Akár ruházatunkat, akár környezetünket alakítva, mert a tudatosan létrehozott, megélt élmények így, hatványozottan válnak már társainkká.
Ahogy mécsesekkel körbeültetett gőzölgő, kamillával, hársvirágzattal dúsított fürdőink is képesek egyszerre kényeztetni testünket, lelkünket, úgy méretes takaróink gyengéd ölelései, egy-egy ringató muzsika kíséretében, mind azt erősítik: szerethető a tél, mert kincsei csak vele, általa megélhetőek, hangulatai, harmóniái nélkül, szegényebb és sivárabb lenne az életünk. Jó nekünk… ?

Választhatunk tehát, mert döntésünk szabad, hogy kedélyünket milyenné formáljuk: hiszen minden lehetőségünk készen áll arra, hogy jóban legyünk a jelen éppen adott, percnyi pillanataival. A természet aktuális ajándékaival, tanításaival, mindezzel így, egyben, közelebb kerülhetünk befogadó, átélő és megértő önmagunkhoz is azon a földön, amely már születésünk előtt is jól tudta: mikor, miért és mire van szükségünk… - köszönet érte… - mert így, ha már értjük: az életünk – jó nekünk…

Tél-haiku

Felszín mély csöndjén
nyugalmad várni bíztat -
szótlan üzenet.

Forrás: Pápai Ildikó / ArtStil Műhely www.picomedia.hu