A téma korábbi szakaszában azt taglaltuk, hogy mitől is ennyire elviselhetetlen sokak számára a fájón szürke év eleje, mitől okozhat kedélyingadozást, letargiát és mit tehetünk ez ellen?
Tehát az első lépés kérdése: kinek, miként sikerült felismernie, hogy a szép és kellemes élmények ugyan elmúltak, de lényegében nem vesztek el, csupán átalakultak, beépültek. Itt élnek most is, ma is még - csak lehet, hogy nem tudunk róluk? Vagyis mennyire éltük meg, építettük be mindezek tápláló energiáit? Talán egy kicsit igen, és még használunk is ebből olykor… - de kitart-e tavaszig és mire lehet elég, ez a kicsi?

Arra mindenesetre igen, hogy levertségünkben ne álljunk fejre, hanem egy nyugodt órára, visszavonuljunk meleg kuckónk védelmező kis zugába. Ahol markunkban szorongatva kedvenc bögrénket, elkortyolgathatunk egy ízletes, fűszeres teát, miközben a finom illatokkal feltöltekezve, további megerősítéseket gyűjthetünk, ha átnézzük a saját lelkünket is melegen tartó aktuális csomagunk rétegeit: mink maradt januárra, februárra? Mert vannak még tartalékaink, csak meglehet, hogy mélyebben vannak, mint az általános felszín…

A legelső átgondolásra érdemes pont, ami enyhítheti az állandósult hideg, nyomasztó szürkeség érzetét, ha engedünk ellenállásunkon. Elsőre talán furcsán hangzik, hogy pont annak engedjünk, ami nyomaszt? Igen... - mert az ellenállásunk, a szembehelyezkedésünk, a "nemszeretem" állapot megtartása, a reggelenkénti nyűgösködés, ódzkodás, dúli-fúli mérgelődés rengeteg, egyébként másra is használható energiát rabol el tőlünk. Mert időt és figyelmet szentelünk pont annak a valaminek, amit kerülni szeretnénk, tehát így „kifelé” megy az erőnk, mint nyitott ablakon a jó meleg, ami így nem fűt, hanem hűt.

Hiszen ellenállásunkkal, hiábavalóan görgetjük magunkban az érzést, amit nem kedvelünk, mert mi változik meg attól, hogy morgolódunk? Ettől még nem süt ki a nap, a rigók nem kerülnek elő, de még csak a fű sem nő ki hirtelen. Tehát ha ezt felismerjük és inkább az elfogadó, belátó, helyt adó attitűddel szemléljük fagyos napjainkat, megspórolhatunk magunkat már egy jó adag lelki fűtőanyagot, vagyis nem pazaroljuk arra, amire felesleges.
Az így bent maradó készletünket, figyelmünket, belső energiáinkat már átirányíthatjuk olyan dolgok felé, amik majd meleget hoznak, táplálnak. Mert amíg a jeget markoljuk, ne csodálkozzunk azon, hogy lefagy a kezünk.. - engedjük el tehát, békéljünk meg azzal a helyzettel, hogy a természet rendre és jól teszi a dolgát, mert hogy tél van, annak pedig most van az ideje. Hiszen nem az lenne inkább a meghökkentő, ha az újévben hirtelen, csak úgy, virágba borulnának a gyümölcsfák?

De kellemek érzetét, akár testileg, szellemileg, így érzelmileg is - megélhetjük mégis, ha akarjuk. Hogy miképpen? - úgy, hogy megkeressük egyéb forrásainkat, beemeljük az életünkbe azt, ami fűt, illetve megteremtjük magunknak mindazt a hangulatot, ami enyhítheti a színtelennek tűnő „semmi” állapotát. Mert képesek vagyunk erre is, ha tudjuk, ha megtesszük önmagunkért azt, amire módunk nyílik. Márpedig most, önnön életünk kiskertjében - egyelőre csak ez nyílik. De ez is valami, ami nem is kevés – ha alaposan végigjárjuk adott területeinket.
(folytatása következik…)

Forrás: Pápai Ildikó / ArtStil Műhely www.picomedia.hu