... - igen, ezt a lehangoló kifejezést, valószínűleg a téli időszakra szoktuk leginkább mondani, mondjuk a kellemes, vidám ünnepeket követő hónapokra... - ilyenkor az energiáink elbújnak valami mackóbarlangnak álcázott zugba, így reggelente szinte természetes, hogy semmi kedvünk kimászni a jó meleg paplan alól a rideg, sötét, szürke „semmibe”. Ha mégis sikerül, mert dolgaink, szokásaink ezt ilyenkor is megkívánják, sokszor egész nap morcosak vagyunk, kedvtelenek, enerváltak, álmosak... – mert szűkmarkúnak érezzük ezt a fakó időszakot tavaszig, és alig várjuk, hogy ez az állapot múljon már el az életünkből, olvadjon el a koszos latyakkal együtt - teljesen.

De vajon tényleg állapot ez? És tényleg nincs helye az életünkben? Nem lehet, hogy a kissé önző, sokszor elkényeztetett érzékeink önálló életet élnek, valahogy fura módon nélkülünk és ez a bajok forrása? Vajon miért nem tudjuk kézbe venni nyűgös hangulatainkat, amelyek erősebbnek tűnnek, mint mi, akik hordozzuk ezeket?
Megannyi kérdés… - de lássuk sorban: MIT TEHETÜNK ÖNMAGUNKÉRT, hogy ne legyünk a fénytelenség napjaitól kedélybetegek?

fotó: Pápai Ildikó

Nem volt annyi jóban részünk, ami feltölthetett bennünket? Legyünk igazságosak az Élethez, önmagunkhoz pedig őszinték. De igen. Jutott élményünk minden síkra bőven…- csak nem vagyunk mindig elég figyelmesek és túl hálásak sem, lássuk be. Volt adott készletünk, csak meglehet, hogy rosszul gazdálkodtunk azzal, mert elherdáltuk pár hét alatt minden kellemes élményünk érzetét? Vagy egyszerűen csak túl jó dolgunk volt az ünnepek alatt - és ami most igazán feszít, az a kontraszt, a túl nagy bőségből a túl nagy „semmibe”? A kedvünk, állapotunk nagyon hamar és gyorsan képes a "nassolásos" időszakokat a magáévá tenni. De mennyire képes elengedni azt, vagy kiváltani egyéb, szerényebb élményekkel? Ezt a tejes köd színtelen homálya, gyakran elfedi előlünk… - de átvághatunk a sűrűjén és bevilágíthatunk az érzetek rejtekeibe… - hogy miként, és merre érdemes elindulni, annak hamarosan utána járunk… (folytatása következik…)